AD-HOP SOROZAT - 1. rész - ÉNEKEM, MENEDÉKEM

 Rögtön az első "ad-hop" bejegyzés

Ennek a sorozatnak azt a címet adtam, hogy "ad-hop". Bizony, nem elírás, ez a kifejezés a mi saját családi szótárunkból származik és szerintem sokkal találóbban fejezi ki a jelentését, mint az eredeti ad-hoc szó. És sokkal szórakoztatóbb is. Nem olyan gyerekes és egyértelmű, mint a hipp-hopp, latin szóra hajazó hangzása miatt egy komoly, tudományos kifejezés látszatát kelti, és csupán a legvégén a "p" betű leplezi le, mint takaró alól kificcenő lábujj, a turpisságot. Ennyit a szó történetéről. Teljesen egyértelmű, hogy szellemessége mellett a jelentése miatt esett rá a választásom.
Ez a sorozat ugyanis a spontanetiásnak állít katedrálist, hirtelen ötlettől vezérelt dolgok, a pillanat parázsában fellángoló gondolatok, rögtönzött hanganyagok és a véletlennek köszönhető tartalmak gyűjtőhelye ez, hanyag kávéplecsni a tudatosság tervezőasztalán...

(Aztán ha a véletlen gondviselésének köszönhetően kedvező helyen köt ki a kávésbögre-karima, még hasznot is húzhatok belőle, mint a moszkvai metróvonal tervezői -https://retrolegends.hu/2019/11/07/sztalin-kavescseszeje-moszkvai-metro/)

    Az én énekem volt az én menedékem... Megvolt az előnye annak, hogy nem egy konkrét helyen éreztem magam biztonságban. A plédekből összetákolt bunker rejtőzködő félhomálya vagy a kert végi fa vaskos ágainak óvó ölelése helyett egy egyszerű tevékenység borította rám oltalmazó kupoláját. Ily módon bárhol-bármikor megvédett, pontosabban megóvattam magam általa. Nemcsak akkor, amikor a környezetemtől vagy iskolatársaim bántásaitól akartam szabadulni, hanem akkor is, amikor a saját belső démonjaim rontottak rám a kudarctól, veszteségtől való félelem vagy az önbizalomhiány alakjában. Nemcsak éneklés közben éreztem magamat érinthetetlennek, hanem az éneklés puszta gondolata is melegséggel, nyugalommal töltött el. Ez nem humbug, tudományosan bizonyított tény hogy elmélyült éneklés közben az agyunk képtelen a félelemérzetet aktiválni. Nem véletlenül kísérték a katonákat zenével, dallal a frontra, ahogy az sem, hogy dudorászunk a sötétben, vagy  ha bizonytalan helyzetben vagyunk. Most az is eszembe jutott, hogy nem hiába van a focicsapatoknak is saját himnuszuk, amit a drukkerek felszabadultan, torkuk szakadtából üvölthettek el a meccs előtt, talán így űzik el magukból a vereségtől való félelmet. :) Na, eltértem a tárgytól, de hát ez mégiscsak egy olyan bejegyzés, amely a spontaneitás égisze alatt zajlódik...

Az ének, mint menedék, nálam azóta is zavartalanul működik. Az évek során azonban a kupola túlnőtt rajtam és kezdeti szerepén is... (folyt.köv. következő bejegyzésekben.)

    Nagyon álszent lennék viszont, ha azt mondanám, nekem egyáltalán nem is voltak saját helyeim, vagy hogy bőven elég volt az éneklés adta láthatatlan páncélzat. Azért egy-két gyerekkori mágikus helyszínre emlékszem, sőt, van olyan ahová a mai napig szívesen járok töltekezni. Az egyik ilyen a szigetcsépi Kis-Duna holtág egy részén bújik meg, a falu szélén. Gyerekkoromban apukámmal kutyasétáltatás közben bukkantam rá, és azonnal tudtam, ez az én helyem. A kutyák mögött olyanok voltunk mint a marionett bábúk és én a nagyobb iramoknál úgy lobogtam a póráz végén, mint a zászló. Kikanyarodtunk az utcánkról, elhagytuk a falu szélét, majd a földeket. Távolabb egy ipszilon elágazásnál a bal oldali úton haladtunk tovább egy nagy kanyarral át a piciny erdős részen, ahol hirtelen felbukkant egy tisztás, rajta csillámló, tükröződő foltként a Duna. A parthoz közeledve terebélyes fa nyújtózott a víz felé ágaival, úgy uralva a tájat, mintha ő nőtt volna ki belőle először és ezért az összes jog és előny őt illeti, mint rangidőst. Földből kikopott vaskos gyökereivel padot formázott a talaj fölé, hogy én odavackolhassak és nézhessem a kékeszöld vásznat, melyet aranyló hímzésként szegélyezett a szemközti nádas...

Az én kis földi menedékem azóta sokat változott. Nyugalma már nem zavartalan, mert a falu szélső házai fenyegető, dübögő léptekkel közelednek felé.
Az égi menedékem azonban örök.

A következő videóban az égi és földi menedékem találkozik, egy szeles, téli napon. Régóta terveztem, hogy csinálok itt egy kisvideót, de mindig elodáztam valamiért. Tegnap a már említett hirtelen ötlettől vezérelve kibattyogtam a "helyemre" és énekeltem egyet. A videón közreműködtek látható szereplők: én, a Duna és a rangidős fa. És nem láthatók is: a szél, a kutyák és a kakas. :)

A dal:

Duni vetre sa Banatske strane (Fújdogál a szél a Bánát felől)
bánáti szerb népdal