#SZÉTSZÁLAZÓ - Én Csépem koncertre hangoló - 1.rész - Varázsszőnyeg - avagy a vezérfonal

Én Csépem - koncertre hangoló 

- 1.rész - 

Varázsszőnyeg - avagy a vezérfonal

Első hangoló írásként kezdeném azzal, ami inspiráló jelenlétével nálam felvetette a koncertre hangolódás vezérfonalát.

Hogyan kapcsolódik ez a kilimszőnyeg a koncerthez? Úgy, hogy ez az én “varázsszőnyegem”. A nappalim éke. 30. születésnapomra kaptam a szüleimtől. Vagyis inkább én választottam. Szerettem volna - ha már mindenképpen tárgyi ajándékról volt szó - valami olyat, aminek története, lelke van, ami jelentőssé és fontossá tud válni számomra, ami örök darabként végig jelen tud lenni az életemben és nem válik idővel kincsből hasztalansága szégyenében fiókba bújó kacattá. Ezt választottam. Elképzeltem, hogy mennyi történetnek lesz tanúja, a magányos óráim melankóliájának, amikor rajta elnyúlva hallgatom kedvenc szívfacsaró szevdalinkáimat vagy épp az örömeimnek, amikor feldobottan végigmasírozok rajta  a jó hírrel meghajtott hirtelen energiákkal (na jó, végigugrálok), a kiskutyám mozdulatainak, ahogy elégedetten szunyókál rajta és idővel akár gyerekek játékának, nagy családi összejövetelek morajának, talán még pár ételreceptet is megjegyez a rácsöppenő foltok alapján. Őt választottam. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egyszerű jelenlétével mennyi mindent fog ő nekem “mesélni”. Mennyi mindenre fog inspirálni, csak azzal, hogy rápillantok és próbálom megfejteni titkait a minták és szimbólumok sokaságán át. Számtalan hasonlatom forrása lett, ránézve könnyebb megértenem a világot, zenét, embereket. (Aztán persze arra is rájöttem, hogy mennyi fotózásra, videózásra vittem magammal, hogy otthonosabbá varázsolja a teret, növelje a biztonság érzését bennem.)

Gondolkodtam, hogy hogyan fűzzem egybe azt a sok gondolatot, amely az Én Csépem dalai kapcsán felvetődtek bennem, és mint minden elakadásnál, most is ránéztem erre a “bölcsre szőtt” szőnyegre, és egyszer csak úgy jelent meg nekem, mint a népdal anyagba zárt megfelelője. Elsőre pusztán színek és minták sokasága, de ezek a minták valójában szimbólumok, melyek történetté fonódnak össze. A történetek mögött ott vannak azok az egyetemes emberi igazságok, érzések melyeket fontosnak tartottak anyagba szőni és ott van a kéz is mögötte, aki alkotta. Szabadon, a saját egyéniségének, érzéseinek és kreativitásának megfelelően, mégis olyan szabályok szerint vezérelve, melyeket ősei hagytak neki örökül. A kilim szőnyegeken fellelhető minták, szimbólumok több ezer évesek is lehetnek, pont mint a népdalokban felcsendülő motívumok. A szövőszéket talán már generációk óta használták női felmenői, mint ahogy a hangszerek is megöröklődtek, apáról fiúra szálltak. Az évek alatt ellesett, elsajátított módszer a hangszeres játék vagy éneklés technikájához hasonlatos, az apró alkotóelemek pedig akár a hangok a zenében, nem tűnnek fel külön-külön, csak akkor, mikor már motívumokká, szimbólumokká a zene esetében pedig dallamokká kapcsolódtak össze. 

Ennek kifinomultsága, maga a mesterségben való jártasság, olyan, akár a zenében a hangképzés. A rengeteg láthatatlan munka gyümölcseként megjelenő szőnyeg, nem csupán az egyén jelen fáradozásainak, hanem az őt megelőző generációk kemény munkájának, válogatásának, csiszolásának, gondozásának eredménye,  a “rárakódott” idő - akár a gyémánt keletkezésénél a nyomás és a hőmérséklet-  pedig elvégezte azt az utolsó simítást, mely a kikristályosodott formához vezetett, pont úgy, mint a népdal esetében.

Ahogy a kilim szőnyeget is láthatatlan fonalak tartanak össze, úgy kötnek össze minket is ezek a titkos szálak nem csak egymással, hanem a népdalokban megjelenő sorsokkal, érzésekkel, őseinkkel és a múlttal is. Akár a japán legenda szerinti piros zsinór, mely az egymásnak rendelt emberek között húzódik. Hiszem, hogy ezek a szálak egymásban fonódva hálózatokat alkotnak,  valóságos élő szövetté tömörülve és olykor, “legszebb perceinkben”* feltárulnak előttünk, felsejlenek világunk fátyla mögül. Bizsergető érzés felfedezni egy-egy szálat, majd utánuk eredni, követni, mint Ariadné fonalát, csak most éppen nem az útvesztőből kifelé tartva a biztonság felé, hanem még befelé az ismeretlenbe, a felfedezők izgalmával a szívben és azzal a sejtéssel a fejben, hogy a fonal végén van valami számunkra értékes.

Ezeket a láthatatlan, a világokat egyben tartó és összekötő szálakat követem az életben és a zenében, népdalokban és történeteikben is. Sokszor nem sikerül eljutnom a végére, mert ez a szál annyira messzire nyúlik a múlt ködébe veszve, vagy annyira gubancos, hogy lehetetlen kibogozni. A “fonal mentén haladva” azonban rengeteg kincset találtam, számtalan felfedezéssel és aha-élménnyel lettem gazdagabb. De végső soron már maga az is csodálatos, hogy ezek a szálak léteznek, pókhálóként körbeszőnek bennünket és rajtuk keresztül bárkivel, bármivel kapcsolódhatunk. Ezeket a kapcsolódási pontokat szeretném megmutatni,  a fonalat a kezetekbe adni, hogy aztán titeket is elvezessen valami számotokra értékeshez.

*utalás Reményik Sándor a Szőnyeg visszája c. versére
“A világ Isten szőtte szőnyeg,
Mi csak a visszáját látjuk itt,
És néha - legszebb perceinkben -
A színéből is - valamit.”