A DAL, mint #meditációsobjektum - 1.rész - Oj, Moravo

A DAL, mint #meditációsobjektum

 1. rész

OJ, MORAVO 

Hamvas Béla az Anthologia Humana c. gyűjteménye előszavában említi a “meditációs objektumokat”. Ezek azok a gondolatok, versek, dalok, sorok, művek, melyek folyamatos üzemanyagot biztosítanak gondolataink áramlásához. Olyan -számunkra fontos- remekművek ezek, melyek egész életünket végigkísérik és saját gravitációjukkal maguk köré gyűjtik a gondolatokat, mint csillagok a bolygóikat, bolygók a holdjaikat, hogy aztán szüntelenül körülöttük keringjenek nézőpontok végtelenjenjét nyújtva a bennük való gyönyörködésre vagy rajtuk való elmélkedésre.

Ezek között is vannak olyan óriáscsillagok, melyek bolygók sokaságát vonzzák magukhoz. Az egyik ilyen nagy “meditációs óriáscsillagom” a víz. A víz lételem mindennemű élet számára, egy olyan titokzatos, csodálatos és mély dolog, melynek tanulmányozására, titkai megfejtésére tudósok egész életüket áldozzák, és mely ősidők óta az egyszerű ember gondolataiban is jelen van. És ahogy sok titka nem tárult fel a tudós előtt, úgy feltárult az egyszerű embernek, aki nem molekulák halmazaként tekint rá, hanem abban a puszta és lenyűgöző valójában, ahogy az ember számára a természetben jelen van, folyóként, tengerként, tóként, vízcseppként, saját lelkének tükörképeként, sorsának kísérőjeként, kérdéseit csendesen megválaszoló bölcsként.

Engem is lenyűgöz a víz, legyen az sós vagy édes, feszült mozdulatlanságban várakozó víztükör, vagy mindent magával sodró habzó, háborgó áramlat, napsugarat hátán cserfesen táncoltató hullámzás vagy  holdvilággal meghintett sejtelmes, sötét fodrozódás …

Legyen a neve Duna, Adriai-tenger, Balaton vagy Morava, mind “meditációs objektuma” volt őseinknek is, ennek pedig legszebb és legigazabb tanúi - számomra - a népdalok.

“Oj Moravo, mutna vodo,

Ti ostaješ, a ja odoh"

Hosszú ideje a repertoárunkon van ez a dal és van egy különös mondata, mely sokáig a rabjává tett, hiszen nem tudtam megfejteni, nem tudtam a helyére tenni. Egy ártatlan mondat ez, egy egyszerű búcsúzás, semmi több. Más talán el is siklana felette, hagyná, hogy a dallam sodorja tovább a gondolatait, de az én értelmem, mintha zátonyra futott volna ezen a mondaton:

Én elmegyek, te itt maradsz - mondja a folyónak a búcsúzó. Furcsán paradox ez a mondat; ennek a folyton-folyvást mozgásban levő és torkolata felé igyekvő víztömegnek azt mondani: te itt maradsz. Mintha a búcsúzónak a folyó nem jelente mást, csak azt a kis szakaszt egyik tölgyfától a másikig, mely gyermekkora játékainak, ifjúkori mulatozásainak és szerelmi bánatainak színtere és szemtanúja.   És valóban, számomra olyan megrendítően őszinte ez a dal és ez a mondat, olyan szépen bontódik ki benne kapcsolata a folyóval, hogy ebben a lelke által rögzített valóságban a Morava nem jelenthet mást, csak ezt a kis mozdulatlan szeletet, még akkor sem, ha a külső világban ez változatos tájak egymásutánján keresztülcsobogó és kanyargó, szüntelen mozgásban levő folyót jelent és akkor sem ha már az ókori görög filozófus, Hérakleitosz is megmondta: “nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”. Hiába magyarázza a tudomány, hogy a folyó hullámzása olyan összetett jelenség, mely sosem ismétli magát, sosem marad ugyanaz, ahogy a víz egy másik csodálatos megnyilvánulási formája, a hópehely is tökéletesen egyedi (vagy mégsem, de nincs ember, aki meg tudja nézni a létező összes hópelyhet, hogy ezt bizonyítsa), úgy a hullámok halmaza is az, mi (és a dal elképzelt főhőse) mégis ennek az ellenkezőjét érzékeljük.

Az emberi lélek számára a folyó sokkal több, mint a térképre rajzolt kacskaringós kék vonal, sokkal több, mint adatok vízhozamról és hosszról, több, mint tudományos tények és tézisek. A folyók köré világok, sorsok és mítoszok szövődtek, mert az ember végső soron mégis csak önmaga tükörképét látja a víztükörben és önmaga belső történéseire kap választ, ha a folyóra figyel. (Önmagától.)

Hogy valóban ott maradhat-e a folyó, ahogy a búcsúzó főhősünk véli, arra én akkor kaptam választ, amikor idén nyáron olvastam egy csodálatos könyvet, a Sziddhártát Hermann Hessétől,. Rábukkantam benne egy olyan gondolatra, melyet rögtön naprendszerébe ragadott a víz, mint “meditációs óriáscsillag” örökre összekapcsolva azzal a számos népdallal, sorral, és gondolattal, melyek ugyanúgy bolygókként és holdjaikként korábban már körégyűltek és finoman sodorta el zátonyra futott elmémet a bennem visszhangzó mondatról: “én elmegyek, te itt maradsz”.

Hermann Hesse - Sziddhárta (részlet)

“-Te is - kérdezte egyszer a révészt -, te is a folyótól tanultad azt a titkot, hogy nincs idő?

Vaszudéva arcát fényes mosoly töltötte el. Igen, Sziddhárta - felelte. -Arra gondolsz, ugye, hogy a folyó egyszerre van mindenütt, az eredeténél és a torkolatnál, vízesésnél, a révnél, a zuhatagnál, a tengerben, a hegységben egyszerre mindenütt és a folyó számára csak jelen van a jövő árnyéka nélkül?

Igen, erre gondolok-mondta Sziddhárta. - És amikor ezt megtanultam, megláttam az életemet, az is folyó volt, és a gyerekem Sziddhártát a férfi Sziddhártától és az agg Sziddhárthától csak árnyak választották el, nem pedig valóság, Sziddhárta korábbi születései nem a múlt részei, s találta, visszatérése a brahmanhoz nem a jövendő része. Semmi nincs, semmi nem lesz; minden van, mindennek lényege és jelene van.”